2. rész

Másnap, délután négykor keltem, fáradt voltam, kicsit nyűgös is, de már hozzászoktam ehhez. Kicsit pihentem még, majd felöltöztem, csináltam magamnak egy kis ennivalót, rendbe szedtem egy kicsit a házat, majd átöltöztem, mert mentem vissza dolgozni.
Mostanában jobban szerettem az esti műszakot, pedig az fárasztóbb, mint az éttermi. Ráadásul ma még szombat is van, még nagyobb őrültek háza lesz, de legalább szombatonként nekünk is meg van engedve, hogy kicsit kirúgjunk a hámból. Vagyis ihatunk is egy keveset, de józannak kell maradnunk, másképp repülünk, úgy mint fél éve az egyik csaj, aki részeg lett teljesen. Nem kicsit volt kiakadva a főnök.
A buli ismét hatalmas volt, nem is csoda, hogy ilyen felkapott ez a hely.

- Rina, beállsz helyettem öt percre? El kell szaladnom a mosdóba - kérlelt Hélene.
- Persze, menj csak nyugodtan - álltam a helyére.
- Istennő vagy - nevette el magát, majd otthagyott.
- Köszi - kiáltottam utána nevetve.

Szerencsére hamar visszaért. Komolyan mondom, alig bírtam egyedül. Mindig állt valaki a pultnál, és persze mindenki egyszerre akart rendelni.
Kettő körül már jobb volt a helyzet, tudtunk pihenni is egy picit. Hétfőig tuti, hogy nem jövök be. Ki kell heverjem ezt az estét. Nem értem, hogy mi ez a nagy tömeg. Még nyáron is ritkán látunk ilyet, nem hogy ilyenkor. Kicsit meg is bántam, hogy bejöttem ma este. Olyan három óra körül viszont teljesen megváltozott erről a véleményem, és mindennél jobban örültem annak, hogy bejöttem.

- Szia! Kérek két sört és egy vodkanarancsot - állt meg a pultnál az az ember, akire nagyon nem számítottam. De hogy örültem neki, az már biztos.
- Szia! Egy pillanat és adom - vigyorogtam, mint egy hülye.
- Köszi - mosolyodott el, mikor megkapta, majd fizetett.
- Ne haragudj, de nem kaphatnák egy autogramot? - kérdeztem félénken.
- Ha adsz egy tollat és egy papírt, akkor igen, de másképp nem hiszem.
- Tessék - nyújtottam oda neki villámgyorsan.
- Ezt, hogy csináltad? Jöhetnél a csapathoz kereket cserélni, villámgyorsak lennénk a boxban - nevette el magát, közben pedig megkaptam az aláírást is.
- Nem vagyok én olyan gyors, ez csak épp itt volt a kezem ügyében.
- A pult alól szedted elő. Láttam.
- Talán egy picit gyors voltam, de nem annyira.
- Jól van, hiszek neked - mosolygott édesen.
- Örülök neki. Az aláírást pedig köszönöm.
- Én köszönöm, hogy nem kezdtél el sikítozni és őrjöngeni.
- Gondoltam, hogy nem lenne nagy öröm a számodra. Plusz biztos szórakozni akarsz, és nem aláírásokat osztogatni.
- Angyal vagy. De most viszont mennem kell, a többiek már várnak. Szia! - köszönt el.
- Szia! - köszöntem én is.

Megvártam, amíg hallótávolságon kívülre ér, majd ugrándozni és sikítozni kezdtem. Hélene és Mira csak pislogtak rám nagy szemekkel, nem értették, hogy mi bajom, elvégre nem látták, hogy kivel is beszélgettem az előbb.

- Beléd meg mi ütött? - kérdezte Mira.
- Ezt nézd! - mutattam fel a kezemben lévő papírt.
- Most ugye csak viccelsz? - kérdezte döbbenten Hélene.
- Nem, úristen, itt volt, aláírást is adott, ráadásul azt mondta, hogy angyal vagyok - hadartam el. - Ezt gyors elteszem, nem akarom, hogy baja legyen - tettem a táskámba a lapot. - A toll pedig úgyis az enyém. Te jó ég, ehhez komolyan hozzáért, meghalok.
- Csak szerintem ne itt tedd, mert nem tenne jót a klub hírnevének - nevetett Mira.
- Köszi, hogy így aggódsz értem.
- Nincs mit.

Jókat nevettünk még később is ezen a szituáción, főleg mikor már ittunk egy-két pohárral mi is, hisz szombatonként ezt is lehet. Hat óra volt, mire elmehettünk végre haza. A parkolóba értem, mire eszembe jutott, hogy nem is kocsival jöttem, mert tudtam, hogy inni fogok. Gratulálok, magamnak, most sétálhatok haza a sötétben.
Mérgesen elindultam, közben pedig rendületlenül figyeltem, hogy nem jön-e mögöttem valaki. Az Ambassador hotel előtt sétáltam, amikor halk léptekre lettem figyelmes. Gyorsítottam a lépteimen, mire a mögöttem lévő is gyorsított. Nagyon meg voltam ijedve, de ettől eltekintve hátrapillantottam. És megláttam Őt. Az állam is majdnem leesett.

- Szia! - köszönt rám mosolyogva.
- Szia! - mosolyodtam el.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - kért elnézést.
- Semmi baj, csak kicsit ijedős vagyok.
- Most vettelek észre az előbb, gondoltam elkísérlek. Remélem nem baj.
- Mondd, hogy csak álmodom! Túl szép, hogy igaz legyen.
- Pedig igaz.

Lassan sétálva mentünk, de hamar megérkeztünk. Elbúcsúztunk egymástól, ő folytatta tovább az útját, én pedig felmentem a lakásomba. Szerencse, hogy társasház, mert másképp ismét sikítoznék és ugrálnék. A szomszédok ezt nem néznék jó szemmel, ezért kihagytam.
Vigyorogtam, de úgy, hogy nem bírtam levakarni a képemről. A zuhany alatt is csak a nemsokkal ezelőtti pillanatokat játszottam le magam előtt újra és újra. El sem mertem hinni, hogy ez velem történik.

Másnap, amint felébredtem felhívtam Monique-ot. Nem érdekelt, hogy hány csörgés után veszi fel, beszélni akartam vele. Mikor felvette egyből belevisítottam a készülékbe.
Szegény, biztos nem értette, hogy mi bajom van.

- Monique, kitalálod, hogy kivel találkoztam az éjszaka? Na és azt, hogy ki kísért haza? - kérdeztem izgatottan.
- Vele - jelentette ki nevetve.
- Honnan tudtad?
- Onnan, hogy most tetted fel facebookra az aláírását, mellé pedig kisregényt írtál.
- Oké, de még nem is tudsz mindent.
- Ki vele!
- Az este odajött a pulthoz, adott autogramot, beszélgettünk egy pár szót, majd elment. Hazafelé gyalog jöttem, mert eleve úgy mentem, tudtam, hogy inni fogok egy keveset. Észrevettem, hogy követ valaki, hátranéztem, és megláttam Őt. Hazáig kísért, és van vele közös képem. Azt most teszem fel face-re. El sem hiszem.
- Az már valami. Számcsere, vagy valami volt?
- Nem - mondtam lehangoltan. - De amúgy is, nem vethetem rá magam.
- Már miért ne tehetnéd? - háborodott föl.
- Niq, olyan hülye tudsz lenni néha, hogy az fáj.

- Tudom. Amúgy ma nem jössz dolgozni, igaz?
- Nem, ma itthon leszek, és egész nap álmodozom - nevettem el magam.
- Oké, tedd csak azt nyugodtan - nevetett ő is.
- Holnap találkozunk - köszöntem el tőle.
- Pontosan. Szia! Jó álmodozást!
- Köszi. Szia!

Ledobtam magam mellé a telefonomat, és vigyorogva terültem el a kanapén. Csakis az éjszakai és a hajnali események voltak a fejemben. Mintha nem is én lennék, hanem valaki más. Soha nem csináltam ilyesmit, mindig józan ésszel gondolkodtam, nem hagytam magam az ilyen csábításoknak. Mikor kicsit sikerült összeszednem magam, lezuhanyoztam, és úgy döntöttem, hogy elmegyek vásárolni, mert amit a múltkor vettem, az nem volt valami sok, meg nagy része már el is fogyott.
Felöltöztem, copfba kötöttem a hajam, előkerestem a pénztárcámat, belepakoltam a táskámba a telefonommal együtt, előszedtem a kulcsaimat, majd elindultam kifelé a lakásból. Bezártam az ajtót, majd lementem. Beültem a kocsiba, és elmentem a legközelebbi áruházba.
Listát persze most sem írtam, így csak szaladgáltam egyik sorból a másikba, mivel mikor mi jutott az eszembe. Több, mint két órát töltöttem a bevásárlással. Ráadásul ez még nem is volt elég, a pénztárnál rengetegen voltak. Kiálltam a sort, fizettem, majd kimentem a kocsimhoz. Bepakoltam mindent, majd hazamentem. Felcipeltem mindent a lakásomba, és elpakoltam.
A pakolászás után úgy döntöttem, hogy ideje lenne főzni valamit. Összeszedtem néhány dolgot, majd főzni kezdtem. Szerencsére hamar kész voltam, így tudtam is enni hamar.
Ezek után felmosogattam, majd a tiszta ruhákat is elpakoltam. Ezzel el is ment az egész délután. Lefürödtem, előkerestem a laptopom, és szétnéztem a hírek között.
Ezek után lefeküdtem aludni. Persze, hogy Vele álmodtam, miért is ne?

Reggel elég nyűgösen keltem fel, fáradt voltam, nem volt kedvem semmihez sem. Ennek ellenére persze be kellene menjek dolgozni. Hamar elkészültem, így néhány perc múlva már Monique mellett álltam.

- Élőben milyen? - kérdezősködött.
- Sokkal, de sokkal aranyosabb, mint képeken. Meg olyan kedves. Komolyan, azt hittem, hogy elájulok, mikor megláttam a pultnál. Ha hazamegyek, akkor esküszöm, hogy kinyomtatom a képet, és beleteszem egy keretbe, ráadásul az éjjeliszekrényen fogom tartani. Laptopon már az a hátterem. Telefonon is az lenne, ha normálisan jelenítené meg. Hülye Android.
- Ugye ezeket nem mondod komolyan, hanem csak viccelsz?
- Ez halál komoly. Ilyennel nem viccelek.
- Ez már beteges, ugye tudod?
- Igen, de nem érdekel.
- Az sem érdekel, hogy nem lehet a tied a pasi?
- Nem. Így olyan, mintha velem lenne, vagy valami.
- Inkább hagyom. Látom, hogy a fellegekben jársz.
- Fölöttük vagy húsz kilométerre.
- Oké, inkább hagyjuk.
- Szerintem is - egyeztem bele.

A morcosságom hamar eltűnt, helyét a vidámság és a sok hülyeség vette át. Annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan volt. Hosszú évek óta várok már erre a találkozásra. Sajnos tavaly, a futamon, nem találkozhattam vele, pedig nagyon jó lett volna. Erre most, egy átlagos munkanapomon még beszélhetek is vele. Szerencsém volt, az biztos. De még mekkora szerencsém.

- Most is rá gondolsz, igaz? - kérdezett rám Niq olyan két óra mulva.
- Igen. Sosem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Niq, Ő olyan rendes. Annyit beszélgettünk míg hazafelé mentünk.
- De akkor sem kérte el a számod vagy hasonló.
- Az lényegtelen. Csak dumáltunk és kész. Még egymás nevét se tudjuk, vagyis én tudom az övét, de ő nem az enyémet.
- Ne már, ez ugye csak egy rossz vicc?
- Nem, nem az.
- Akkor telefonszám, valami?
- Semmi.
- Lakcím? - nevetett fel.
- Persze, már a lakáskulcsáról is kaptam másolatot.
- Komolyan?
- Basszus, el ne hidd már! Olyan vagy, mint egy naiv kisgyerek.
- Jól van na, de a te esetedben semmit nem lehet tudni. Azt is elhinném, ha azt mondanád, hogy eljegyzett.
- Szerintem azt már nagyon nem hinnéd el.
- Na jó, tényleg nem, de azért rákérdeznék, hogy komoly-e.
- Nem vagy semmi.
- Tudom.

Egész nap elhülyéskedtünk ezzel, mire indultunk haza már ott tartottunk, hogy van két nagy gyerekünk, abból az egyik Forma 1-es pilóta. Az utcán is nagyokat nevettünk ezen, ezért jó néhányan elég alaposan megbámultak minket.
Monique feljött hozzám, így tovább tudtuk folytatni azt, amit elkezdtünk. Előszedtünk egy rakás rágcsálni valót, közben pedig hülyéskedtünk.

- Hozzá mennél feleségül? - kérdezett rám vigyorogva.
- Szó nélkül. Nem kellene könyörögjön - nevettem.
- És ha kiderülne, hogy egy elvetemült gyilkos?
- Akkor érdekes lenne a helyzetem, de attól még hozzá mennék. Vicces lenne.
- Persze, nagyon vicces lenne, ha megölne és eltemetne valahová, ahol senki nem talál meg.
- Nem sok embernek hiányoznék úgysem.
- Nekem nagyon hiányoznál. Meg a lányoknak, Frédericnek, a nagyszüleidnek. Ez épp elég.
- Na igen, de a szüleimnek akkor sem hiányoznék. Most sem érdekli őket, hogy mi van velem - kezdtek el potyogni a könnyeim.
- Rina, ne sírj, nincs értelme. A szüleidnek előbb vagy utóbb, de megjön az esze.
- Te nem tudod milyen rossz az, amikor úgy nősz fel, hogy mindent csak rád erőltetnek, ráadásul nem is igazán foglalkoznak veled. Neked ott van a hátad mögött egy szerető család, de engem csak a nagszüleim támogatnak, mert a szüleim csaknem kitagadtak, és kilöktek otthonról.
- Igazad van, én nem tudom, hogy milyen. Annyira sajnálom - ölelt meg.
- Hagyjuk inkább, nem akarok erről beszélni - töröltem meg a szemem.
- Oké, hagyjuk.

Kis idő múlva szerencsére sikerült lenyugodnom, és újra visszatért az előbbi jó kedvünk. Niq ismét hülyeségeket beszélt, így volt min nevetnem.
Este késő volt már, mikor elment tőlem. Már csak annyi erőm volt, hogy lefürödjek és aludjak.

Reggel hamar kidobott az ágy, reggeliztem, majd fogtam magam és bementem dolgozni. Niq még nem volt bent, de nem is lett volna értelme. Írtam neki egy üzenetet, hogy elég, ha csak később jön be. Magam is ki tudtam szolgálni azt az egy-két embert.
Niq délután jött be, arcán hatalmas vigyor terült el. Nem tudtam, hogy mi az oka, de nem is sokat kellett várnom arra, hogy megtudjam.

- Rina, te jó ég! Olyan boldog vagyok - ugrott a nyakamba.
- Mi történt? - mosolyodtam el.
- Damien megkérte a kezem - mutogatta a kezét.
- Gratulálok! Legyetek nagyon boldogok! - öleltem meg szorosan.
- Köszi. És, szeretnélek megkérni arra, hogy légy a tanúm és a koszorúslányom is egyben.
- Köszönöm, hogy rám gondoltál. Természetesen elvállalom.
- El sem hiszem, hogy megkérte a kezem.
- Ideje volt már, ezer éve együtt vagytok.
- Bizony, egy ideje már esszük egymás idegeit - nevetett.

Ez a nap is nagyon hamar elrepült, már csak arra eszméltem, hogy az ágyamban ülök, a hátam nekitámasztva az ágytámlának, az ölemben van a laptop és a közös képünket nézegetem. Még most is érzem magamon az érintését, a pillantásait. Ez a kép szent lesz a számomra, az már biztos.
A kép, amin együtt vagyok, Vele.

*****

Sziasztok! 

Köszönöm a két kommentet, és nagyon örülnék neki, ha most is kapnék párat. 

Tudom, hogy kicsit későn kerül fel ez is, de nemrég értem haza.

Puszi, jó olvasást!

1. rész

Hajnali fél hat, és én már fent vagyok, hogy munkába készüljek. Hét előtt kell bent legyek, szóval korán kell keljek. Felvettem a szokásos egyenruhát, ettem pár falatot, megcsináltam a hajam, sminkeltem és mentem is. Bezártam a lakásom ajtaját, majd lementem az én kis kicsikémhez, vagyis az autómhoz. Egy Mercedes E200-as kabrió, amit még tavalyelőtt kaptam a szüleimtől, mikor sikeresen lediplomáztam. Ezt az egy ajándékot tartottam meg tőlük, mikor eljöttem Németországból.

Nem tetszett nekik az, hogy nem akarok ügyvéd lenni, annak ellenére sem, hogy elvégeztem a jogi egyetemet. Ők erőltették rám, nem is csoda, hogy utáltam.

A szüleim mindketten ügyvédek, így persze, hogy azt akarták, hogy én is az legyek. Tiltakoztam ellene, de kényszerítettek. A nővérem, Elena orvos lett, akire nagyon is büszkék voltak. Mikor én lediplomáztam akkor nagyon boldogok voltak, de mikor megmondtam, hogy nem fogok ügyvédként dolgozni, akkor szinte kitagadtak a családból. Persze engem sem kellett félteni. Kivettem a bankból a pénzemet, fogtam néhány ruhát, összeszedtem az irataimat, majd beültem a kocsimba, és elindultam Monaco felé.
Azóta itt lakom, van egy kis két szobás lakásom az Augustin utcán. Egy héttel azután, hogy idejöttem, már találtam is munkát. Három hónapig egy kis albérletben laktam, és csak annyit költöttem, amennyit nagyon muszáj volt. Kicsit szokatlan volt a korábbi életem után, de hamar hozzászoktam. Szerencsére ennyi idő elég volt arra, hogy összegyűjtsek annyi pénzt, hogy egy lakást vegyek. Nagyon sokat dolgoztam, sokat túlóráztam, de megérte.
Egy nagyon jó helyen dolgozom, a Black Legendben. Ez egy étterem, bár és éjszakai klub is egyben. Általában az étteremben dolgozok, mint pincér, de van hogy beugrok éjszakára is.
Mikor beértem már Monique is bent volt. Télen nincs olyan nagy forgalom az étterembe, így ilyenkor csak két pincér van. Márciustól viszont mindig vagyunk vagy öten, hatan. A klubban persze mindig több pincér dolgozik, elég felkapott hely, ami azt illeti.

- Jó reggelt! - köszöntem a kolléganőmnek, közben pedig feltettem a kabátomat a fogasra.
- Jó reggelt neked is!
- Álmos vagyok.
- Talán nem kellene ennyit dolgoznod. Olyan sokat vagy bent. Hallatlan. Megmondom Frédericnek, hogy ne engedje, hogy ennyit túlórázz.
- Dehogy mondasz te semmit - nevettem fel.
- Még meglátjuk.
- Márciustól nem fogok minden vasárnapot elvállalni.
- A Forma 1 miatt?
- Még szép. Azt nem hagyhatom ki. Májusban pedig... - csillant fel a szemem.
- Egész hétvégén nem fogunk látni?
- Nem igazán.

Egész nap tele volt az étterem, pedig csak január közepe volt. Nen értettük, hogy mi ez a nagy sokaság, de nem érdekelt minket annyira. Szerettük ezt csinálni.
Délután négykor elköszöntem Monique-tól, mert este nyolcra jövök vissza. Ma is elvállaltam azt, hogy a klubban is fogok dolgozni. Hazamenten, lezuhanyoztam, ettem egy keveset, majd ledőltem pihenni. Hétig aludtam is, de akkor már fel kellett kelnem. Felvettem a szürke egyen nadrágomat, meg a piros blúzomat. A fülembe tettem egy fülbevalót, a nyakamba egy láncot és a kedvenc karkötőmet is a csuklómra szerencsétlenkedtem. Előhalásztam egy lapos talpú csizmát, egy fekete táskát és a piros kabátomat.

Sminkeltem, megcsináltam a hajam, és indultam is. Lementem a kocsimhoz, majd elhajtottam a munkahelyemre. Már az utcán lehetett hallani a dübörgő zenét. Leparkoltam, kiszálltam, és bementem. Az őrök már jól ismertek, ezért nem is kötekedtek, mikor be akartam menni minden szó nélkül.

A fölösleges cuccaimat lepakoltam, majd beálltam a pulthoz. Még csak nyolc óra volt, de már nagyon sokan voltak. Szegény Mira is szaladgált össze-vissza, Hélene-t nem is láttam, valahol a tömegben volt, míg Zoé a raktárban volt, hogy újabb üveg italokat hozzon ki. Egy hete még dolgozott itt egy lány, Bianca, de őt kirúgta a főnök, mivel inkább a pasik előtt illegette magát, mintsem dolgozott. Fréderic pedig ezt nem tűrte. Igaz, hogy sokat dolgozunk, de a fizetésünk nagyon jó, ráadásul százalékot is kapunk a bevétel után. Nem is csoda, hogy olyan hamar összegyűlt a pénz a lakásomra. Ahogy teltek a percek, egyre nagyobb és nagyobb lett a tömeg, nem győztük kiszolgálni az embereket. Éjfélkor már telt ház volt, egy tűt nem lehetett volna leejteni. Ma is szép kis bevételünk lesz.

- Corina, ezeket nem vinnéd ki? - jött oda hozzám egy tálcával Hélene.
- De, persze.
- Az ajtó melletti boxhoz vidd.
- Rendben - vettem át a tálcát.
- Megmentetted az életemet. Megyek is mosogatni, alig van már tiszta pohár.
- Oké, ha kivittem, akkor megyek segíteni.
- Nem kell, hagyd, inkább segíts Mirának vagy Zoénak.
- Ahogy gondolod - jelentettem ki, majd eltűntem a tömegben.

A zene ütemére lépkedtem az emberek között, teljesen fel voltam dobva. Az asztalnál pár húsz év körüli fiatal ült, letettem eléjük a poharakat, majd visszamentem.
Hajnali hatkor értem haza, olyan voltam, mint egy hulla. Egy gyors zuhany után bevágódtam az ágyba, öt perc múlva pedig aludtam is. Délután négykor keltem, ötre pedig mentem vissza az étterembe, úgy döntöttem, hogy tizenegyig dolgozni fogok. Monique mérges volt, mikor meglátott, de nem zavart, igaz elég kevesen voltak. Na igen a január az abszolút holtszezon. Ha voltak vagy tízen, akkor már nagyon örültünk. Most is alig lézengett öt-hat ember.

- Az este mi volt?
- Semmi érdekes, rengetegen voltak, egy percre sem állhattunk meg. Zene szokás szerint jó volt.
- Akkor jó. De még mindig nem értem, hogy bírod ki, hogy heti öt napot dolgozz az étteremben, és háromszor legyél a klubban.
- Nem tudom, de így legalább sosem unatkozom.
- Tönkre fogsz menni. Eszel te egyáltalán rendesen?
- Persze. Minden nap eszek legalább egyszer.
- Egyszer? - kérdezte aggódva Monique.
- Igen, annyi pont elég nekem.
- Nem vagy semmi. Aludni mennyit szoktál?
- A hat óra az általában megvan.
- Te tudod, csak aztán nehogy valami bajod legyen.
- Fréderic is állandóan aggódik miattam, pedig mondtam, hogy nem kell.

Tíz óra múlt pár perccel, amikor Fréderic hazakergetett. A lelkem mélyén nem is bántam, mert fáradt voltam. Ráadásul rám parancsolt, hogy másnap be ne merjek menni, mert akkor megfojt.
Mikor hazaértem, ledobtam mindenemet, bementem a fürdőszobába, majd teleengedtem a kádat forróvízzel. Tettem bele jó sok habfürdőt, pár perc múlva pedig már az illatos habok között feküdtem.
Fél óráig áztattam magam, majd kiszálltam, megtörölköztem, felvettem a pizsamámat, és lefeküdtem aludni. Reggel kilenc után keltem fel, teljesen kipihent voltam, ami meglepett, de még hogy. Felkeltem, felöltöztem, majd csináltam magamnak reggelit. Azt megettem, majd úgy döntöttem, hogy ideje lenne takarítanom és mosnom. Összeszedtem a szennyeseimet, beraktam őket a mosógépbe, elindítottam, utána előszedtem a porszívót, és az egész lakást kiporszívóztam. Letöröltem a port, felmostam a padlót, majd a ruhákat is kiszedtem a gépből és kiteregettem. A szárítót kitettem a teraszra, mert annak ellenére tizenöt fok volt, hogy január közepe van.

Délután úgy döntöttem, hogy elmegyek bevásárolni, mert sok minden fogyóban volt. Mikor megvettem mindent, elindultam haza, mert más dolgom nem volt. Otthon elpakoltam mindent, majd fogtam a laptopom, és leültem a kanapémra. Bekapcsoltam, majd elkezdtem böngészni a hírek között. Érdekelt, hogy mi megy a Forma 1 világában, mert már két napja nem olvastam egy hírt sem. Most még minden az elkövetkezendő autóbemutatókról szólt. Annyira vártam már, hogy láthassam az új fejlesztésű autókat. A futamokat pedig még ennél is jobban. A monacói nagydíjat ismét élőben fogom megnézni, épp úgy, mint a tavaly. Arra nagyon nem sajnálom a pénzt. Most legalább nyugodtan tudom nézni a futamokat, vagy ellátogathatok egy-egy nagydíjra, mivel a szüleim nem szólnak bele. Szerintük hülyeség az egész, mindig kritizáltak, ha azt néztem. De engem nagyon nem izgatott, sokszor inkább elmentem a nagyszüleimhez, mert a nagyapám mai napig minden futamot megnéz. Idén el akarom hozni a monacói futamra, mert akkor nap lesz a szülinapja, mint a verseny. Már minden el van tervezve, és ő semmit nem tud róla. Akkor kedden fog jönni, és csütörtök reggel szólok majd neki, hogy ideje indulni a pályára. Biztos meg fog lepődni. De imádom, szóval ennyit igazán megérdemel.

Este egy kiadós zuhany után befeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tévét. Kapcsolgattam, majd az egyik csatornán megállítottam, mert Forma 1-ről volt szó. Beszéltek sokmindenről, legfőképp Kimi Räikkönen visszatérése volt a téma. Kicsit unalmas volt, de megnéztem, mivel ő volt az egyik kedvencem. A műsor vége után kikapcsoltam a tévét, majd elaludtam.

Reggel szokásosan keltem, mert mennem kellett dolgozni. Gyors elkészültem, beültem a kocsimba, majd bementem a munkahelyemre. Monique még nem volt bent, ezért magamba ültem, és vártam, hogy betérjen valaki. Hamarosan betoppant Monique is, kissé lestrapáltan. Biztos voltam benne, hogy a barátjával nagyon jó éjszakájuk volt. Elvigyorodtam.

- Jó, igen, Damiennél voltam.
- Tudtam én. Túlságosan kialvatlan vagy, és nálad ez egyet jelent azzal, hogy a barátodnál voltál, és talán aludtál három órát.
- Túl jól ismersz már - mosolyosott el.
- Niq, már több, mint egy éve ismerlek, mi mást vársz?
- Semmi jót - nevetett.
- Dilis nőszemély. Hétvégén se jössz besegíteni a klubba? Olyan rég voltál már. A többiekkel is jó, de az mégsem olyan jó.
- Damientől függ.
- Ja, oké.
- Ne haragudj! Csak tudod ritkán vagyok együtt vele.
- Hé! Nem kell magyarázkodnod.
- Köszi, Rina, imádlak! - ölelt meg.
- Én is téged.

Egész nap lazán dolgoztunk, alig volt forgalom. Habár Monique-ot elnézve nem is volt ez akkora katasztrófa, mert szegény lány nagyon fáradt volt. Fréderic ezt párszor meg is jegyezte, de mindenki csak nevetett rajta.
Este hét után mentünk haza. Én vittem el Monique-ot is, mert állva képes lett volna elaludni. Nagyon nem akarom tudni, hogy mit csináltak az éjszaka, de biztos nem alvásra pazarolták az idejüket. Ilyenkor kicsit irigyelem, mert mellette legalább van valaki.
Nekem legutóbb akkor volt barátom, amikor még anyáéknál laktam, de szakítottam vele, mikor eljöttem ide. Talán jobb is ez így. Szerettem, meg minden, de a vége felé már nem volt az igazi.

Otthon semmi dolgom nem volt, csak annyi, hogy fürödjek, és lefeküdjek aludni. Előtte azonban betelefonáltam Frédericnek, hogy másnap nem megyek be. Pihenni akarok, mert úgy érzem, hogy teljesen kivagyok. Igaza volt a többieknek.

Nem is keltem fel csak másnap délben. Olyan jó volt lustálkodni. Utána is csak ültem egyik helyről a másikra. Nem találtam a helyem, szokatlan nekem az, hogy itthon üljek. Mindig is pörögtem, nem voltam olyan begyöpösödött, mint a szüleim. Mindig szaladgáltam, soha nem ültem le egy percre sem. A szüleimet pedig ezzel a sírba kergettem. Nem igazán volt ehhez türelmük, de hát nem voltam olyan, mint a nővérem, akit letettek egy helyre reggel, és este még képes volt ott ülni.

Szerencsémre este nyolckor jött a megmentő telefonom. Mira hívott, hogy Zoé rosszul lett és nem tudnék-e beugrani helyette. Öt perc alatt már az egyenruhám volt rajtam, és útra kész voltam. Negyed óra alatt bent is voltam már a klubban. Csodálkozva néztek rám, amiért olyan hamar beértem, de nem bánták.
Ma is teltház volt, nem is értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Jól megy ezeknek az embereknek, az már biztos.

Hajnalra már olyan voltam, mint egy hulla, alig bírtam vonszolni magam, komolyan, mintha ólom lett volna a lábaimon. Fáradt voltam, nyűgös, de nagyon, ezért nem is nagyon figyeltem már sehová sem. Csak arra vágytam, hogy beüljek a kocsimba, és hazamenjek, majd bezuhanjak a puha ágyamba. Nem értettem azokat az embereket, akiket akkor láttam, mikor a kocsimnál álltam. Olyan jó kedvűek voltak, hangosan nevettek, pedig HAJNAL volt. Hogy lehetséges az, hogy nem halnak meg a fáradtságtól.
És akkor, a tömegben, mintha megpillantottam volna egy embert, egy olyan embert, akit imádok. Mármint imádok, mert nagyon jó versenyző.
Megráztam a fejem, biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem. Beültem a kocsimba, és gyors hazahajtottam. Hideg vízzel lezuhanyoztam, gondoltam, hogy ez segít valamelyest. Törölközőbe csavarva mentem a szobámba, ledőltem az ágyra, magamra húztam a takarót és aludtam is. Nem érdekelt, hogy fel kellene vennem esetleg a pizsamámat.

A napjaim szinte mind így teltek, semmi változatosság nem volt benne. Ha meg akartam élni Monacóban, akkor ezt kellett csinálnom, mert másképp egy vasam nem lenne. Innen pedig nem szeretnék elköltözni, mert imádok itt lakni. Németországba soha nem mennék vissza, vagyis Berlinbe biztos nem. Inkább költöznék már akkor Frankfurtba valamelyik nagyszülőm közelébe. Berlint pedig látni sem akarom.
Ezt eredményezi az, ha a szüleid mindent rád erőszakolnak. Mindent csak megutáltatnak ezzel. De szerencsére most már a saját utamat járhatom, amibe senki nem szól bele.
Persze Fréderic is leesett állal vette tudomásul, hogy jogi egyetem után nála akarok dolgozni. A lányok is folyton azt kérdezték, hogy miért csinálom ezt, és miért nem egy irodában ülök, és tárgyalásokra rohangálok. A legdurvább az egészben, hogy egész végig ösztöndíjas is voltam, mivel egész végig kitűnő voltam. Szép kis élet ez így, de szeretem.

Sziasztok!

A beígért új történet első részei készen vannak. Már csak pár óra és olvashatjátok is őket. Az első rész 2012.06.01. 00:00-kor fog felkerülni.
Szóval még egy kis idő és olvashatjátok.

Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasgatást.
Puszi.