2. rész

Másnap, délután négykor keltem, fáradt voltam, kicsit nyűgös is, de már hozzászoktam ehhez. Kicsit pihentem még, majd felöltöztem, csináltam magamnak egy kis ennivalót, rendbe szedtem egy kicsit a házat, majd átöltöztem, mert mentem vissza dolgozni.
Mostanában jobban szerettem az esti műszakot, pedig az fárasztóbb, mint az éttermi. Ráadásul ma még szombat is van, még nagyobb őrültek háza lesz, de legalább szombatonként nekünk is meg van engedve, hogy kicsit kirúgjunk a hámból. Vagyis ihatunk is egy keveset, de józannak kell maradnunk, másképp repülünk, úgy mint fél éve az egyik csaj, aki részeg lett teljesen. Nem kicsit volt kiakadva a főnök.
A buli ismét hatalmas volt, nem is csoda, hogy ilyen felkapott ez a hely.

- Rina, beállsz helyettem öt percre? El kell szaladnom a mosdóba - kérlelt Hélene.
- Persze, menj csak nyugodtan - álltam a helyére.
- Istennő vagy - nevette el magát, majd otthagyott.
- Köszi - kiáltottam utána nevetve.

Szerencsére hamar visszaért. Komolyan mondom, alig bírtam egyedül. Mindig állt valaki a pultnál, és persze mindenki egyszerre akart rendelni.
Kettő körül már jobb volt a helyzet, tudtunk pihenni is egy picit. Hétfőig tuti, hogy nem jövök be. Ki kell heverjem ezt az estét. Nem értem, hogy mi ez a nagy tömeg. Még nyáron is ritkán látunk ilyet, nem hogy ilyenkor. Kicsit meg is bántam, hogy bejöttem ma este. Olyan három óra körül viszont teljesen megváltozott erről a véleményem, és mindennél jobban örültem annak, hogy bejöttem.

- Szia! Kérek két sört és egy vodkanarancsot - állt meg a pultnál az az ember, akire nagyon nem számítottam. De hogy örültem neki, az már biztos.
- Szia! Egy pillanat és adom - vigyorogtam, mint egy hülye.
- Köszi - mosolyodott el, mikor megkapta, majd fizetett.
- Ne haragudj, de nem kaphatnák egy autogramot? - kérdeztem félénken.
- Ha adsz egy tollat és egy papírt, akkor igen, de másképp nem hiszem.
- Tessék - nyújtottam oda neki villámgyorsan.
- Ezt, hogy csináltad? Jöhetnél a csapathoz kereket cserélni, villámgyorsak lennénk a boxban - nevette el magát, közben pedig megkaptam az aláírást is.
- Nem vagyok én olyan gyors, ez csak épp itt volt a kezem ügyében.
- A pult alól szedted elő. Láttam.
- Talán egy picit gyors voltam, de nem annyira.
- Jól van, hiszek neked - mosolygott édesen.
- Örülök neki. Az aláírást pedig köszönöm.
- Én köszönöm, hogy nem kezdtél el sikítozni és őrjöngeni.
- Gondoltam, hogy nem lenne nagy öröm a számodra. Plusz biztos szórakozni akarsz, és nem aláírásokat osztogatni.
- Angyal vagy. De most viszont mennem kell, a többiek már várnak. Szia! - köszönt el.
- Szia! - köszöntem én is.

Megvártam, amíg hallótávolságon kívülre ér, majd ugrándozni és sikítozni kezdtem. Hélene és Mira csak pislogtak rám nagy szemekkel, nem értették, hogy mi bajom, elvégre nem látták, hogy kivel is beszélgettem az előbb.

- Beléd meg mi ütött? - kérdezte Mira.
- Ezt nézd! - mutattam fel a kezemben lévő papírt.
- Most ugye csak viccelsz? - kérdezte döbbenten Hélene.
- Nem, úristen, itt volt, aláírást is adott, ráadásul azt mondta, hogy angyal vagyok - hadartam el. - Ezt gyors elteszem, nem akarom, hogy baja legyen - tettem a táskámba a lapot. - A toll pedig úgyis az enyém. Te jó ég, ehhez komolyan hozzáért, meghalok.
- Csak szerintem ne itt tedd, mert nem tenne jót a klub hírnevének - nevetett Mira.
- Köszi, hogy így aggódsz értem.
- Nincs mit.

Jókat nevettünk még később is ezen a szituáción, főleg mikor már ittunk egy-két pohárral mi is, hisz szombatonként ezt is lehet. Hat óra volt, mire elmehettünk végre haza. A parkolóba értem, mire eszembe jutott, hogy nem is kocsival jöttem, mert tudtam, hogy inni fogok. Gratulálok, magamnak, most sétálhatok haza a sötétben.
Mérgesen elindultam, közben pedig rendületlenül figyeltem, hogy nem jön-e mögöttem valaki. Az Ambassador hotel előtt sétáltam, amikor halk léptekre lettem figyelmes. Gyorsítottam a lépteimen, mire a mögöttem lévő is gyorsított. Nagyon meg voltam ijedve, de ettől eltekintve hátrapillantottam. És megláttam Őt. Az állam is majdnem leesett.

- Szia! - köszönt rám mosolyogva.
- Szia! - mosolyodtam el.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - kért elnézést.
- Semmi baj, csak kicsit ijedős vagyok.
- Most vettelek észre az előbb, gondoltam elkísérlek. Remélem nem baj.
- Mondd, hogy csak álmodom! Túl szép, hogy igaz legyen.
- Pedig igaz.

Lassan sétálva mentünk, de hamar megérkeztünk. Elbúcsúztunk egymástól, ő folytatta tovább az útját, én pedig felmentem a lakásomba. Szerencse, hogy társasház, mert másképp ismét sikítoznék és ugrálnék. A szomszédok ezt nem néznék jó szemmel, ezért kihagytam.
Vigyorogtam, de úgy, hogy nem bírtam levakarni a képemről. A zuhany alatt is csak a nemsokkal ezelőtti pillanatokat játszottam le magam előtt újra és újra. El sem mertem hinni, hogy ez velem történik.

Másnap, amint felébredtem felhívtam Monique-ot. Nem érdekelt, hogy hány csörgés után veszi fel, beszélni akartam vele. Mikor felvette egyből belevisítottam a készülékbe.
Szegény, biztos nem értette, hogy mi bajom van.

- Monique, kitalálod, hogy kivel találkoztam az éjszaka? Na és azt, hogy ki kísért haza? - kérdeztem izgatottan.
- Vele - jelentette ki nevetve.
- Honnan tudtad?
- Onnan, hogy most tetted fel facebookra az aláírását, mellé pedig kisregényt írtál.
- Oké, de még nem is tudsz mindent.
- Ki vele!
- Az este odajött a pulthoz, adott autogramot, beszélgettünk egy pár szót, majd elment. Hazafelé gyalog jöttem, mert eleve úgy mentem, tudtam, hogy inni fogok egy keveset. Észrevettem, hogy követ valaki, hátranéztem, és megláttam Őt. Hazáig kísért, és van vele közös képem. Azt most teszem fel face-re. El sem hiszem.
- Az már valami. Számcsere, vagy valami volt?
- Nem - mondtam lehangoltan. - De amúgy is, nem vethetem rá magam.
- Már miért ne tehetnéd? - háborodott föl.
- Niq, olyan hülye tudsz lenni néha, hogy az fáj.

- Tudom. Amúgy ma nem jössz dolgozni, igaz?
- Nem, ma itthon leszek, és egész nap álmodozom - nevettem el magam.
- Oké, tedd csak azt nyugodtan - nevetett ő is.
- Holnap találkozunk - köszöntem el tőle.
- Pontosan. Szia! Jó álmodozást!
- Köszi. Szia!

Ledobtam magam mellé a telefonomat, és vigyorogva terültem el a kanapén. Csakis az éjszakai és a hajnali események voltak a fejemben. Mintha nem is én lennék, hanem valaki más. Soha nem csináltam ilyesmit, mindig józan ésszel gondolkodtam, nem hagytam magam az ilyen csábításoknak. Mikor kicsit sikerült összeszednem magam, lezuhanyoztam, és úgy döntöttem, hogy elmegyek vásárolni, mert amit a múltkor vettem, az nem volt valami sok, meg nagy része már el is fogyott.
Felöltöztem, copfba kötöttem a hajam, előkerestem a pénztárcámat, belepakoltam a táskámba a telefonommal együtt, előszedtem a kulcsaimat, majd elindultam kifelé a lakásból. Bezártam az ajtót, majd lementem. Beültem a kocsiba, és elmentem a legközelebbi áruházba.
Listát persze most sem írtam, így csak szaladgáltam egyik sorból a másikba, mivel mikor mi jutott az eszembe. Több, mint két órát töltöttem a bevásárlással. Ráadásul ez még nem is volt elég, a pénztárnál rengetegen voltak. Kiálltam a sort, fizettem, majd kimentem a kocsimhoz. Bepakoltam mindent, majd hazamentem. Felcipeltem mindent a lakásomba, és elpakoltam.
A pakolászás után úgy döntöttem, hogy ideje lenne főzni valamit. Összeszedtem néhány dolgot, majd főzni kezdtem. Szerencsére hamar kész voltam, így tudtam is enni hamar.
Ezek után felmosogattam, majd a tiszta ruhákat is elpakoltam. Ezzel el is ment az egész délután. Lefürödtem, előkerestem a laptopom, és szétnéztem a hírek között.
Ezek után lefeküdtem aludni. Persze, hogy Vele álmodtam, miért is ne?

Reggel elég nyűgösen keltem fel, fáradt voltam, nem volt kedvem semmihez sem. Ennek ellenére persze be kellene menjek dolgozni. Hamar elkészültem, így néhány perc múlva már Monique mellett álltam.

- Élőben milyen? - kérdezősködött.
- Sokkal, de sokkal aranyosabb, mint képeken. Meg olyan kedves. Komolyan, azt hittem, hogy elájulok, mikor megláttam a pultnál. Ha hazamegyek, akkor esküszöm, hogy kinyomtatom a képet, és beleteszem egy keretbe, ráadásul az éjjeliszekrényen fogom tartani. Laptopon már az a hátterem. Telefonon is az lenne, ha normálisan jelenítené meg. Hülye Android.
- Ugye ezeket nem mondod komolyan, hanem csak viccelsz?
- Ez halál komoly. Ilyennel nem viccelek.
- Ez már beteges, ugye tudod?
- Igen, de nem érdekel.
- Az sem érdekel, hogy nem lehet a tied a pasi?
- Nem. Így olyan, mintha velem lenne, vagy valami.
- Inkább hagyom. Látom, hogy a fellegekben jársz.
- Fölöttük vagy húsz kilométerre.
- Oké, inkább hagyjuk.
- Szerintem is - egyeztem bele.

A morcosságom hamar eltűnt, helyét a vidámság és a sok hülyeség vette át. Annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan volt. Hosszú évek óta várok már erre a találkozásra. Sajnos tavaly, a futamon, nem találkozhattam vele, pedig nagyon jó lett volna. Erre most, egy átlagos munkanapomon még beszélhetek is vele. Szerencsém volt, az biztos. De még mekkora szerencsém.

- Most is rá gondolsz, igaz? - kérdezett rám Niq olyan két óra mulva.
- Igen. Sosem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Niq, Ő olyan rendes. Annyit beszélgettünk míg hazafelé mentünk.
- De akkor sem kérte el a számod vagy hasonló.
- Az lényegtelen. Csak dumáltunk és kész. Még egymás nevét se tudjuk, vagyis én tudom az övét, de ő nem az enyémet.
- Ne már, ez ugye csak egy rossz vicc?
- Nem, nem az.
- Akkor telefonszám, valami?
- Semmi.
- Lakcím? - nevetett fel.
- Persze, már a lakáskulcsáról is kaptam másolatot.
- Komolyan?
- Basszus, el ne hidd már! Olyan vagy, mint egy naiv kisgyerek.
- Jól van na, de a te esetedben semmit nem lehet tudni. Azt is elhinném, ha azt mondanád, hogy eljegyzett.
- Szerintem azt már nagyon nem hinnéd el.
- Na jó, tényleg nem, de azért rákérdeznék, hogy komoly-e.
- Nem vagy semmi.
- Tudom.

Egész nap elhülyéskedtünk ezzel, mire indultunk haza már ott tartottunk, hogy van két nagy gyerekünk, abból az egyik Forma 1-es pilóta. Az utcán is nagyokat nevettünk ezen, ezért jó néhányan elég alaposan megbámultak minket.
Monique feljött hozzám, így tovább tudtuk folytatni azt, amit elkezdtünk. Előszedtünk egy rakás rágcsálni valót, közben pedig hülyéskedtünk.

- Hozzá mennél feleségül? - kérdezett rám vigyorogva.
- Szó nélkül. Nem kellene könyörögjön - nevettem.
- És ha kiderülne, hogy egy elvetemült gyilkos?
- Akkor érdekes lenne a helyzetem, de attól még hozzá mennék. Vicces lenne.
- Persze, nagyon vicces lenne, ha megölne és eltemetne valahová, ahol senki nem talál meg.
- Nem sok embernek hiányoznék úgysem.
- Nekem nagyon hiányoznál. Meg a lányoknak, Frédericnek, a nagyszüleidnek. Ez épp elég.
- Na igen, de a szüleimnek akkor sem hiányoznék. Most sem érdekli őket, hogy mi van velem - kezdtek el potyogni a könnyeim.
- Rina, ne sírj, nincs értelme. A szüleidnek előbb vagy utóbb, de megjön az esze.
- Te nem tudod milyen rossz az, amikor úgy nősz fel, hogy mindent csak rád erőltetnek, ráadásul nem is igazán foglalkoznak veled. Neked ott van a hátad mögött egy szerető család, de engem csak a nagszüleim támogatnak, mert a szüleim csaknem kitagadtak, és kilöktek otthonról.
- Igazad van, én nem tudom, hogy milyen. Annyira sajnálom - ölelt meg.
- Hagyjuk inkább, nem akarok erről beszélni - töröltem meg a szemem.
- Oké, hagyjuk.

Kis idő múlva szerencsére sikerült lenyugodnom, és újra visszatért az előbbi jó kedvünk. Niq ismét hülyeségeket beszélt, így volt min nevetnem.
Este késő volt már, mikor elment tőlem. Már csak annyi erőm volt, hogy lefürödjek és aludjak.

Reggel hamar kidobott az ágy, reggeliztem, majd fogtam magam és bementem dolgozni. Niq még nem volt bent, de nem is lett volna értelme. Írtam neki egy üzenetet, hogy elég, ha csak később jön be. Magam is ki tudtam szolgálni azt az egy-két embert.
Niq délután jött be, arcán hatalmas vigyor terült el. Nem tudtam, hogy mi az oka, de nem is sokat kellett várnom arra, hogy megtudjam.

- Rina, te jó ég! Olyan boldog vagyok - ugrott a nyakamba.
- Mi történt? - mosolyodtam el.
- Damien megkérte a kezem - mutogatta a kezét.
- Gratulálok! Legyetek nagyon boldogok! - öleltem meg szorosan.
- Köszi. És, szeretnélek megkérni arra, hogy légy a tanúm és a koszorúslányom is egyben.
- Köszönöm, hogy rám gondoltál. Természetesen elvállalom.
- El sem hiszem, hogy megkérte a kezem.
- Ideje volt már, ezer éve együtt vagytok.
- Bizony, egy ideje már esszük egymás idegeit - nevetett.

Ez a nap is nagyon hamar elrepült, már csak arra eszméltem, hogy az ágyamban ülök, a hátam nekitámasztva az ágytámlának, az ölemben van a laptop és a közös képünket nézegetem. Még most is érzem magamon az érintését, a pillantásait. Ez a kép szent lesz a számomra, az már biztos.
A kép, amin együtt vagyok, Vele.

*****

Sziasztok! 

Köszönöm a két kommentet, és nagyon örülnék neki, ha most is kapnék párat. 

Tudom, hogy kicsit későn kerül fel ez is, de nemrég értem haza.

Puszi, jó olvasást!