6. rész

Ahogy kinyitotta a szemét, abból egyből meglepődöttség tükröződött. Szerintem még nem fogta fel, hogy nálam aludt. Egy biztos, én még nem fogtam fel azt, hogy itt van mellettem. Egy darabig még nem is fogom felfogni.

- Szia! - köszönt álmosan, majd halványan elmosolyodott.
- Jó reggelt! - mosolyodtam el én is.
- Úgy tűnik, hogy elaludtam - nyújtózott egyet.
- Nekem is úgy tűnik. De ugye azért nem rohansz el azonnal? Még csak fél kilenc van. Csinálok reggelit. Maradj itt, jut hely bőven neked is.
- Nem akarok zavarni.
- Te nem zavarsz, oké? - néztem rá csúnyán.
- Jól van, akkor maradok.
- Ez a beszéd. Amúgy mikor indulsz Barcelonába?
- Csak este, de még össze kell pakoljak. Tegnap nem volt hozzá kedvem.
- Milyen kis lusta vagy - nevettem.
- Most mit csináljak? Nem szeretek pakolni - jelentette ki.
- Azt elhiszem. Na de reggelire mit csináljak? Mit ehetsz?
- Csináljunk néhány szendvicset, ha neked az megfelel. Azzal nincs sok gond.
- Rendben. Csinálok mellé teát, kávét, amit akarsz.
- Inkább csak tea. A kávét nem igazán szeretem.
- Oké, akkor szendvics és tea hatalmas mennyiségben - szálltam ki az ágyból, majd az ajtó felé vettem az irányt. Ő is felállt az ágyról, és követett engem.

A konyhában nem volt senki, de a fogason megláttam Lenáék dzsekijét, ezért csak halkan közlekedtünk. A hűtőből kipakoltam minden szükséges dolgot, a teához is előkészítettem szinte mindent, de persze nem volt itthon citrom. Pechemre kenyér sem.

- Ugorjak le a boltba? - kérdezett rám.
- Az jó lenne.
- Tíz perc, és itt vagyok.

Elment a boltba, addig én gyorsan felöltöztem. Mire visszamentem a konyhába, addigra már Ő is visszaért. Az asztalon volt három citrom, a konyhapulton pedig egy kenyér.

- Hogy értél vissza ilyen hamar?
- Itt van a bolt pár lépésre. Siettem. Hol találok egy kést?
- Várj! Adom - nyúltam bele a fiókba, ahonnan előszedtem két kést.
- Köszi - vette el tőlem mosolyogva.

Fél óra alatt elkészültünk a reggelivel, majd asztalhoz ültünk. Reggeli közben beszélgettünk elég sokat. Ketten voltunk, mivel Lenáék aludtak még.

- Ideje mennem - állt fel a reggeli után.
- Rendben. Nehogy miattam késd le a gépet - mosolyodtam el.
- Nem fogom, ne aggódj - ölelt meg. - Ha odaértem, akkor felhívlak.
- Ha lesz rá időd, akkor nem bánom.
- Annyit szakítok, hogy fel tudjalak hívni.
- Köszi - öleltem meg.
- Vigyázz magadra, kicsi lány, nem kell halálra dolgoznod magad - nevetett.
- Nyugi, nem lesz semmi bajom. Visszaveszek, ígérem.
- Ajánlom is. Egyben akarlak újra látni.
- Még akarsz velem találkozni? - néztem rá nagy szemekkel.
- Már miért ne akarnék? - húzódott egy féloldalas mosolyra az ajka.
- Nem tudom, csak meglep, hogy ilyen kedves vagy velem.
- Az vagyok, mivel te is normálisan viselkedtél, mikor megláttál a pultnál. Nem játszottad az agyan, nem ajánlkoztál fel egy éjszakára, hanem kiszolgáltál, majd kértél egy aláírást. Semmi nyávogás, hanem emberhez méltó viselkedés. Nekem pedig sokat jelent az ilyesmi, mivel sok rajongó nem tartja azt tiszteletbe, hogy nekünk is van magánéletünk, ezért nincs kedvünk a nap huszonnégy órájában aláírást osztogatni, meg fotókat csinálni.
- Nem is csodálkozok ezen, nehéz lehet nektek.
- Már megszoktuk, de nekünk sincs állandóan kedvünk ehhez a felhajtáshoz.
- Elhiszem.
- Viszont most megyek. Majd találkozunk. Addig pedig beszélünk telefonon és interneten. Nagyon vigyázz magadra!
- Rendben, de te is vigyázz magadra, és légy nagyon ügyes.
- Ígérem - ölelt meg, majd megpuszilt.
- Szia! - adtam neki én is puszit.

Kikísértem, majd az ajtóban ismét elbúcsúztunk egymástól. Mikor becsuktam mögötte az ajtót, akkor egy hatalmas sóhaj után mentem vissza a konyhába összepakolni. Mindennel kész voltam, majd úgy döntöttem, hogy leülök tévét nézni. Nem hiszem, hogy néztem tíz percnél tovább, elaludtam.
A szobámban ébredtem fel, be voltam takarva, az ablakon pedig el volt húzva a sötétítőfüggöny. Nyújtóztam egyet, majd kimentem a nappaliba.
Lena és Karl a kanapén ültek összebújva.

- Sziasztok! - köszöntem nekik.
- Szia, kicsit bealudtál - nevetett Lena.
- Álmos voltam - húztam meg a vállam, majd leültem melléjük.
- Jól láttuk, hogy itt aludt a herceged? - kérdezte vigyorogva Karl.
- Igen, véletlenül elaludt mellettem. Megvárta míg elalszom, de ő is elaludt.
- Lesz itt még valami. Érzem. Biztos, hogy lesz valami, másképp nem lennétek ennyit együtt, meg nem dumálnátok egész nap. A múlt éjjel is kint voltatok sétálni, utána pedig beszéltetek reggelig. Nem is érdekelt téged az a tény, hogy dolgozni mész.
- Elena, te biztos, hogy nem pszichológus vagy?
- Nem, pedig az se rossz.
- Ahogy látom, bejössz neki. Másképp nem csinálná ezt - szólalt meg Karl.
- Nem tudom, nem hiszem. Csak jóban vagyunk - jelentettem ki.
- Te tudod - hagyta annyiban Lena.
- Még én sem tudom.
- Nyugi, majd csak kialakul - karolt át Karl.
- Én nem aggódom.
- Igen, azért szorongatod azt a telefont a kezedbe, mert nem aggódsz - nevetett fel a nővérem.
- Ez nem igaz. Csak megígérte, hogyha Barcelonába ér, akkor felhív.
- Persze, hogy nem aggódik - súgta oda Karlnak.
- Fülig szerelmes a srácba, nem kétséges. Látszik a szemén - motyogta a drága sógorom.
- Nem zavar, hogy itt ülök? - kérdeztem rá felháborodva.
- Nem - vágták rá egyszerre.
- Pompás - dünnyögtem.
- Inkább menj, és hívd fel! - nyaggatott Lena.
- Ne menjek már hozzá feleségül? - forgattam a szemeim.
- Ha akarsz, csak előtte szólj.
- Ti betegek vagytok - álltam fel.
- Köszi - nevettek.

Nevetve hagytam ott őket, inkább bementem a szobámba. Felfeküdtem az ágyra, és csak néztem a plafont. Egy idő után fogtam magam, felöltöztem, mert be akartam menni dolgozni. Tudtam, hogy Elenáék nem haragszanak miatta. Fél óra alatt elkészültem, elköszöntem a nővéreméktől, lementem, és elsétáltam a munkahelyemig. Csak az étteremben leszek ma, nincs kedvem a hangos zenéhez. Meg akkor nagy arra az esély, hogy nem tudok beszélni Vele.
Monique vigyorogni kezdett amint beléptem.

- Mi volt az este? Elment veled hazáig?
- Igen, és ráadásul nálam is aludt. Megvárta míg elalszom, de végül ő is bealudt.
- Istenem, ez de cuki - olvadozott.
- Dugulj el! - nevettem.
- Ne már! Most komolyan. Tiszta aranyos. Ragaszkodik hozzád.
- Dehogyis, csak annyi, hogy néha dumálunk.
- Persze, biztos.
- Komolyan - és ekkor szólalt meg a telefonom. Ő volt.
- Ő az, mi? - vigyorgott.
- Igen.
- Akkor mire is vársz? Vedd már fel!

- Szia! - köszöntem vidáman.
- Szia! Egy óra múlva indul a gépem, gondoltam addig felhívlak. Nem zavarlak?
- Nem, ugyan már, hogy zavarnál. Most értem be az étterembe, de nincs senki.
- Mit is ígértél nekem? Hogy nem dolgozol annyit? - kérte számon.
- Igen, azt ígértem, de néha mégis be kell jöjjek. Tudod, nem olyan olcsó Monacóban élni.
- Oké, ez igaz, de ha tönkreteszed magad, azzal sem oldasz meg semmit sem.
- Nem is tudom, hogy kettőnk közül ki dolgozik többet.
- Na tessék, jössz itt nekem ezzel. Az teljesen más.
- Miért más?
- Azért, baba, mert ez a Forma 1. Nekem lehet sokat dolgozni, neked meg nem. Ennyi - nevetett.
- Mi az, hogy nekem nem lehet? - háborodtam fel.
- Baba, ne akadékoskodj, oké? Nem tetszik, hogy állandóan dolgozol.
- Nekem sem tetszik, hogy annyit dolgozol. Ehhez mit szólsz?
- Rini, nem megy ez neked - nevetett.
- Kinevetsz? Ez fáj.
- Ne haragudj! - kérlelt bűnbánó hangon.
- Nem is lehet haragudni rád.
- Tudom.
- Nem vagy te egy kicsit beképzelt?
- Bocsi.
- Semmi baj, csak vicceltem. Sajnálom.
- Nem haragszom.
- Akkor jó.
- Baba, majd még beszélünk, ideje felszállnom a gépre. Ha leszálltam, akkor hívlak. Szia! - köszönt el.
- Oké, majd beszélünk. Szia!
- Tudod...
- Tudom, ne aggódj!
- Így már minden oké, nyugodt szívvel utazom el.
- Bolond vagy - nevettem.
- Nem baj az.
- Ha te mondod. Menj, mert lekésed a gépet!
- Jól van, baba, tudom én, hogy le akarsz rázni.
- Dilis.
- Köszi. Hú, tényleg megyek. Vigyázz magadra! Puszi.
- Te is vigyázz magadra! Ügyes legyél, alázd le a többieket!
- Mindent megpróbálok.
- Oké. Na akkor majd beszélünk. Puszi, szia.
- Szia, baba!

- Ezt nevezem - nevetett Monique. - Ti szerelmesek vagytok, ez tuti.
- Dehogy vagyunk. Vagyis én biztos nem. Hogy ha neki van valakije, az más.
- Ha hallottad volna magadat, tiszta cuki volt. Komolyan, mintha ezer éve együtt lennétek. Meg ez a vigyázz magadra, meg minden. Én szurkolok nektek nagyon.
- Miért is?
- Azért, hogy összejöjjetek. Egymásnak vagytok teremtve.
- Beszélsz hülyeségeket. Bolond - nevettem.
- Inkább te vagy a bolond, hogy nem ismered el azt, hogy nagyon bejön neked, és jó kis páros lennétek. A hallottak alapján imádjátok egymást.
- Niq, figyelj! Én ezt a srácot már akkor kinéztem magamnak, amikor először megláttam a tévében. Persze, úgy voltam vele, hogy úgy sem lesz belőle semmi, hiszen ő egy Forma 1-es pilóta. Én pedig bele voltam kényszerítve abba a hű de csodálatos és tökéletes életbe. Soha nem lett volna alkalmam arra, hogy találkozzak Vele. Erre, látod, elköltöztem otthonról, és minden megváltozott. Ha otthon maradok, akkor soha nem ismerem meg, vagy ha igen, akkor sem lett volna semmi. A szüleim elítélték volna, mivel szerintük nincs normális munkájuk ezeknek a srácoknak. Új nekem ez az egész, és olyan hihetetlen amiért most ez így összejött. Odáig vagyok érte, de alig ismerjük egymást. Nem tudom, hogy Ő hogy érez, vagy ilyesmi.
- Szerintem beszéljétek meg majd ezt az egészet. Olyan édesek vagytok együtt. Ha akarnátok, akkor simán menne ez nektek.
- Nem tudom, majd meglátjuk mi lesz.

Monique szavai elég váratlanul értek. Nem gondoltam volna, hogy ezt mondja. Még véletlenül sem gondoltam arra, hogy Vele egy pár legyünk. Olyan irreális dolognak tűnik.
Tovább nem feszegettük a témát, nem volt értelme. Inkább dolgoztunk, és próbáltunk valami másról beszélni. Este kilenc körül aztán csörögni kezdett a telefonom. Kivettem a zsebemből, ránéztem a kijelzőre, majd egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon.

- Ő az, igaz? - kérdezett rám Monique, mire hevesen bólogattam. - Menj, beszélj vele nyugodtan.

Kimentem a teraszra, majd fel is vettem a telefont.

- Már azt hittem, hogy fel sem veszed. Akkor viszont örök harag lett volna.
- Köszi, hogy ezt mondod - motyogtam.
- Tudod, hogy csak viccelek.
- Jól van na. Milyen utad volt?
- Unalmas. Nem volt semmi érdekes azon a gépen.
- Szegény te.
- Kötekedj csak. Majd megbánod még ezt. Mikor nem hívlak majd napokig, azután nem fogsz kötekedni.
- Nézd már! Azt hiszed, hogy megijedtem?
- Ugyan, baba, tudom én, hogy már nagyon félsz. A lábad is biztos remeg már.
- Persze. Keresek is egy széket, mert már nem bírok állni.
- Rini, te pont olyan dilis vagy, mint én.
- Ezt kikérem magamnak. Én hülyébb vagyok, vagy csak simán bolond. Anyáméktól sem véletlenül húztam el. Már akkor is bolond voltam, viszont nem bántam meg.
- Történt valami? - kérdezte aggodalmasan.
- Hosszú, nem épp telefontéma.
- De majd elmondod, ugye?
- Még meglátjuk.
- Ugye nem arról van szó, hogy van egy gyereked, vagy egy férjed?
- Miért, ha például lenne egy gyerekem, akkor mi lenne?
- Szóval férjed az már biztos nincs. A gyerekre visszatérve pedig, hát, nem is tudom. Meglepődnék.
- Nyugi, egyik sincs. Nem ez van a dolog mögött.
- Most már teljesen nyugodt vagyok.
- Örülök neki - nevettem.
- Jaj, baba, hiányzol. Mit csinálok én nélküled napokig?
- Nyugi, kibírod.
- Dehogy bírom. Hozzászoktam már, hogy annyit látlak, meg találkozunk, meg minden. Azt hiszem, hogy a két teszt között visszamegyek Monacóba.
- Képes leszel annyit utazni azalatt a pár nap alatt?
- Persze. Mondtam, hogy hiányzol. De ha nem szeretnéd, akkor nem megyek.
- Én azt egy szóval sem mondtam, hogy nem szeretném. Gyere nyugodtan - vigyorogtam.
- Így is, úgyis mentem volna. Legfeljebb nem találkoztunk volna.
- Lenne szíved nem találkozni velem, ha már itt vagy?
- Baba, ne legyél buta, addig nem hagytalak volna békén, míg nem látlak. Szóval, akkor menjek? - kérdezte kedvesen.
- Igen, gyere. Azt sem bánnám, ha már most jönnél vissza.
- Nemsoká találkozunk, ígérem. Most viszont mennem kell, mert itt az edzőm. Legyél jó, és vigyázz nagyon magadra!
- Rendben. De aztán te is légy óvatos! Nem akarom azt olvasni, hogy bajod esett.
- Nyugi, semmi bajom nem lesz. Szia, baba! Majd még hívlak.
- Oké. Szia! - tettem le mosolyogva a telefont.

- Valld be, hogy fülig szerelmes vagy belé! - támadott le Monique, amint zsebre vágtam a telefonomat.
- Én...

*****

Sziasztok!

Itt is a folytatás. Remélem tetszik majd nektek. A vége talán, hm... érdekes, de sebaj, hozzá lehet szokni a szemétkedésemhez. De így izgalmasabb, nem?

Lányok, köszönöm a kommentjeiteket, aranyosak vagytok:D

Nem is szónokolok itt tovább, nincs hozzá most kedvem.

Puszi.